Nos... Nem is tudom mivel kezdjem, nem igazán csináltam ilyet korábban. A gondolatok rendszerezésével valószínűleg eleinte meg fog gyűlni a bajom, ezért az első pár bejegyzésem minden bizonnyal teljesen követhetetlen lesz. Előre is bocsi. Az első bejegyzésben igazából szeretném kifejezni azt, hogy mennyi mindent jelent számomra a "sport" szó.

Sport, mint "megmentő"

Az általános iskolai karrieremmel párhuzamosan megkezdtem "zongoraművészi" pályámat is. Drága zongoratanárnőm, Lívia néni nem kevés ősz hajszálat köszönhet nekem azalatt a három év alatt, amíg büszkén tekinthetett rám, mint leglustább növendékére. Kajakozni csak kilenc éves kortól lehet elkezdeni sajnos. Nincs kedvezmény, nincs "na jó, gyere mert már majdnem kilenc vagy". Így hát 2 évig minden kedden és csütörtökön (a zongoraórák napján) úgy keltem fel reggelente, hogy már a reggeli vajas kalács csócsálása alatt megmagyaráztam, hogy miért nem sikerült megtanulni azt a darabot, amit már a két évvel fiatalabbak bekötött szemmel, egy levegővel ásítozva eljátszottak visszafelé és a zongorának háttal ülve - lábbal. Egész nap ízlelgettem a sztorikat, hogy délutánra tökéletesen előadható állapotba kerüljenek. Szerintem egytől egyig kiváló mesék voltak, Lívia nénit azonban egyikkel sem sikerült meghatni. Természetesen ő is tudta, hogy nem lehet velem mit kezdeni, ő mindent megpróbált, de be kellett lássa, hogy olyan legyőzhetetlen szintre fejlesztettem a lustaságom, amely ellen még nem találtak ellenszert. Csodálatos karrierem harmadik és egyben utolsó évére azonban fény gyúlt az alagút végén: nemsokára lehet menni kajakozni, és mivel minden nap van edzés mindketten fellélegezhetünk végre. Lívia néni pulzusa visszatérhet a normális határértékek közé, a kiabálásból származó zaj nem háborgatja többé a Csepel-sziget békés lakóit, illetve végül, de nem utolsó sorban én is végre azt csinálhatom, amit szívvel-lélekkel szeretnék. Így maradt a kezemben Beethoven Für Elise-e, amit sosem tanultam meg végül.

Sport, mint "gyerekkor"

1998 nyarán tehát elérkezett a nagy nap (azt hiszem talán egy csütörtök), amikor ellátogattam életem első edzésére. Az első napomból csak annyira emlékszem, hogy egy zöld, hímzett nyuszikkal megtűzdelt melegítőben voltam. Egyből tanpadra ültetett Nusi néni, utána azt hiszem 2 km futás volt, edzés végén pedig birtokba vehettem egy minimum 4 számmal nagyobb egyesületi pólót. A saját egyesületi pólómat, amire végtelenül büszke voltam, már-már varázserőt tulajdonítottam neki. Nincs mese, csapattag lettem. Kajakos. Így kezdődött el életem talán eddigi legszebb időszaka. 2-3 edzésen vehettem részt azon a helyen, aztán a telket eladta az önkormányzat és mi új, a korábbinál szerintem szebb helyet, valamint új nevet is kaptunk. Ha jól emlékszem a Pestvidéki Gépgyár Sport Egyesület a "pégé" ekkor változott Kis-Dunai Sportegyesületté. 

Mivel az egyesület - csakúgy, mint ma - főként utánpótlás korú gyerekekkel foglalkozott, sok hasonló korú gyerek közt találtam magam. Sok szoros barátság szövődött, ami egyrészt annak is köszönhető, hogy ebben a sportban nagyon sokszor alakulhat ki olyan helyzet, hogy segíteni kell a másikon, másrészt a fél életünket együtt töltöttük. Nyáron hétfőtől péntekig egész napos edzések voltak, szombatonként délutánig húzódó hosszú evezések (általában Ráckevéig). Ha épp nem volt hétvégén verseny, akkor is többnyire együtt jártunk el vasárnaponként strandra, fagyizni Marika nénihez, stb... Olyan 14 évesek lehettünk amikor a "magot" nagyrészt szétfújta a szél. Gimnázium, előkészítő, kirándulás, barátnő, másik egyesület közel az új sulihoz, stbstb... Én is abbahagytam, már nem volt a régi a dolog, szerelmes lettem, elkallódtam, új barátok, új emberek, nem is ment úgy ahogy kellett volna. Mára a fiók mélyén pár fénykép és egy pár darab érem őrzi annak az időszaknak az emlékét. Persze néha, amikor összefutunk a "régiekkel" rengeteg régi történet (szertár sátor, "ottalvós" versenyek, játszótér, stb.) újra mosolyt csal az arcunkra... Összességében szerintem nekem volt a legszebb gyerekkorom a világon, és köszönöm Nektek, ha valamilyen csoda folytán ezt most elolvasnátok! :)

Sport, mint "hobbi"

A kajak után megpróbáltam a triatlont is. 2004-ben, az olimpián tetszett meg a sportág, és kutakodni kezdtem, mégis hol lehetne belekóstolni. A kajakhoz képest túl egyhangú volt. Zárt uszoda, monoton hosszokkal, rekortán pálya monoton körökkel... Nem az én világom. Maradtam a bringánál, de persze nem tudtam megnyugodni, érdekelt, hogy mit bírok. Első Balatonkörömet teljesen egyedül, egy réges régi acélvázas országútival tettem meg 18 évesen. Itt tekertem először 200 kilométer felett és annyira megtetszett a dolog, hogy következő évben már Szilágyi Zsolti barátommal és édesapjával hárman elindultunk a Tour de Pelso-n, a tavat megkerülő versenyen. Idén már a hetedik kerülésemre készülök.

Sport, mint "menekülés"

2009-ben nagyon sok minden megváltozott az életemben. Édesapám hirtelen halála rendkívül megviselt. Különleges ember volt, akit mindenki kedvelt. Kiváló Apa és legjobb barát is egyben. Nem tudtam, hogyan folytatódnak majd a mindennapok, nem tudtam mi lesz Anyukámmal, mi lesz a testvéreimmel, hogyan lesznek tovább a dolgaink, mit fogunk csinálni, mi lesz velünk nélküle. Ebben a helyzetben másokhoz hasonlóan megpróbáltam megérteni mi történt, miért történt...

Lelkiismeret furdalásom volt emiatt sokáig, viszont tudtam, ideje elengedni Őt, és visszatalálni önmagamhoz. Kihívást kerestem, amivel foglalkozni kell, nagyszerű és ugyanakkor nem mindennapi dolog. Már nem is tudom honnan jött ez az Ironman dolog, valami bringás oldalon bukkanhattam rá, de elég nagy falatnak tűnt ahhoz, hogy komolyabban utána nézzek.

Vettem egy nagy levegőt és átutaltam a nevezési díjat, ahonnan nincs visszaút. Ez életem egyik legjobb döntése volt. A nagy büdös nulláról beleugrottam valamibe, amiről utólag kiderült, hogy fogalmam sincs mi az, csak annyi, hogy kell nekem, mert különleges. Ma már azt is tudom miért különleges. Nem a nagy távolságok miatt, nem amiatt hogy versenyzel másokkal, meg kemény leszel meg mit tudom én micsoda.

Megtanít legyőzni azt, amitől előtte a legjobban félsz. A saját kishitűséged, a határaidat, mások véleményét. Ráébreszt, hogy sokkal több mindenre vagy képes mint azt gondolnád. Valahogy nyugalmat, óriási CSENDET teremt legbelül. A versenyről bővebben itt olvashatsz.

Sport, mint "jövő"

2014-ben szeretnék ismét rajthoz állni, és megdönteni a 2011-es időmet. Nagy öröm, hogy Bencével megtaláltuk azt a versenyt, ahol együtt és egymásért tudunk harcolni. Hihetetlen, de a futóedzéseket holnaptól már hatan csináljuk. Tomi aki leghamarabb csapódott hozzánk, valamint 3 új taggal bővült a banda a mai futás alkalmával: Timivel, Zsoltival és Fruzsival. A futás nálam nem szerepel a fókuszban, mivel a szeptemberi quadratlonon ezt a számot Bence fogja vinni a kajak mellett, de a jövő évi Ironmanre ebből kell a legjobban készülnöm, ez a legkeményebb része a versenynek. A közelgő versenyre szeretnék az úszásból is tisztességesen felkészülni, mivel a srácok, akikkel összecsapunk majd remek formában versenyeznek és nem vallhatunk szégyent. Főleg nem miattam. :) A bringára az SZTK Riders csapatával fogok felkészülni, mivel Angler Tibi volt olyan kedves és megengedte, hogy bár egyelőre nem leszek igazolt versenyzőjük, mégis velük készülhessek a jövőben. Ezt ezúton is szeretném megköszönni neki!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.