Egy ideje nem jelentkezett egyikünk sem, hogy nagy buzgón megosszuk felkészülésünk részleteit...tudjátok, miért? Nem? Elmondom.

Azért, mert nincsenek részletek :) nem is, inkább felkészülés nincs. Mint akármi más, amibe eddig nagy elszántsággal belevágtunk, nagyjából két hét alatt elvesztette kezdeti lendületét és inkább "nincs kedvem", "jó lesz az holnap is", "jövőhéten még simán jó" fémjelzésű számolgatásokba csapott át.

Futunk mi, Marci görgőzik, én evezek, de amit edzés néven művelünk, az pont arra jó, hogy nagyon jól essen utána a vacsora, esetleg egy (!) sör, vagy mindkettő. Szánalmas, nem? :) Szerintem az...nekivágunk nagy szájjal, tökéletesen precíz időbeosztással a versenyig tartó felkészülésnek, és közben a felkészülésbe jól belegondolt verseny előtt Siófokra megyünk, futás után nincs hazamenetel és normális vacsora, pihenés, stb...tudjátok, mint régen a kötelező olvasmányoknál :) Van 20 napom 200 oldalra? Háh, napi 10 sima ügy...két hét múlva már csak 190 van hátra 6 napra, az sem sok...utolsó nap pedig még mindig van 40 következő órára. Valahogy így érzem magam ezzel a versennyel is. Jön, nagyon közelít, egy hónap van hátra, de ha így folytatjuk, bizony gáz lesz rajthoz állni :) 

Gondolkodtam, mi lehet az oka ennek, miért nem tudjuk tartani magunkat egy jó elképzeléshez?
Az, hogy nincs edzőnk, aki állna felettünk és vérhányásig hajtaná belőlünk a szart is, egyértelműen hiányzik. Ha egyikünk bepuhul, nincs kiért elindulni edzeni...tudjuk mindketten, mit szeretnénk, és ezért mit kell (kellene) tennünk, így mindenki tudja jól azt is, mi a következménye egy "puhulásnak". Amikor te nem indulsz el, ők bizony valahol Békés megyében vagy Szegeden simán elindulnak edzeni egyet és lehet menni utolérni őket. Nem is akarom, és nem is tudnám megszámolni, hány ilyen nap volt akár csak az első bejegyzésem óta :) 
Egyszerűen nem vagyunk elég fegyelmezettek ahhoz, hogy a saját szavunkat betartsuk, és ez elég szarul hangzik. 

Fel-fellángol bennem, hogy még nem késő, egy hónap alatt is lehet rá annyit készülni, hogy ne legyen ciki lemenni Velencére és felállni a rajtvonalra. Érzem magamban, hogy csak meg kéne mozdulni, el kéne kezdeni, és szépen visszajönne minden, rutinná válhatna az egész úgy, mint nemrég volt. Ami még cikibb, hogy most lendületből akartam írni a magyarázkodásokat...ultragáz :) ez jutott itt eszembe: 

Azt hiszem akkor mára ennyi.

Mint azt láthattátok, az első bejegyzésemmel nem sokat finomkodtam. Belecsaptam a közepébe, minden témát csak érintőlegesen hoztam fel, így sikerült egy tökéletesen összecsapott valamit kihánynom ide. Belenyúlni, átírni, megcsiszolni nem fogom, mert nem is lenne korrekt a részemről. 

Őszintén szólva az én fejemben máshogy nézett ki ennek a blognak a témája. Amit én elképzeltem, az egy kevésbé olvasmányos, inkább a felkészülés szakaszait bemutató, a fejlődésünket dokumentáló blog volt. Egy ilyen blog lényege, hogy aki hasonló cipőben járva követi, megerősítést kapjon abban, hogy a sportnak, a tudatos felkészülésnek, célok kitűzésének és elérésének igenis van értelme. Nem csak itt, úgy gondolom, az élet minden területén.

Miért gondolom így?
Lehet mondani, hogy sportbuzi vagyok és csak a sportról tudok beszélni, aki ismer, tudja, hogy nem így van (remélem :) ), de az igaz, hogy szeretek kérdéseket, problémákat a sportra, versenyhelyzetre, a sportban szerzett tapasztalataimra visszavezetni, azt gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Van egy közhely, mely szerint, ha meg akarsz ismerni valakit, játssz vele. Ez szerintem nagyon igaz, játék közben az ember levetkőzi az álarcait és kimutatja a foga fehérjét. Valahogy így vagyok a sporttal, a versenyhelyzettel is. Az ilyen és ehhez hasonló tiszta, igaz helyzetek miatt szeretem ezeket más témájú problémákra is rávetíteni.

Miért gondolom, hogy a célok kitűzésének és elérésének van értelme?
Amikor az ember kitűz maga elé egy távlati célt, ahhoz, hogy elérje, el kell érnie más, kisebb célokat. Egy kisgyerek, akinek az álma, hogy olimpiai bajnok legyen, vagy egy ember, aki végig akar menni az El Caminon egyaránt szembesül végcélja elérése előtt kisebb célokkal, problémákkal. Ezek azok a célok, problémák, amik igazán számítanak, ezeken van a hangsúly, ezek elérése az igazán fontos. Gondoljunk csak bele, mivel jár egy cél elérése? Határozott irányt ad a mindennapjainknak, ha tényleg el akarjuk érni, megtanulunk szelektálni. Eldöntjük mi az, ami a célunkat szolgálja és mi az, ami hátráltat az elérésében. Ettől megtanuljuk, mi az a hatékonyság, jobb döntésképességet ad nekünk. Ha van célunk, az motivál. Nincs idő felesleges dolgokba belemerülni, legyen az akármi. Én személy szerint az összes hatás közül úgy gondolom, ez a legfontosabb, a motiváció. Láttatok már olyan embert, akinek nincs célja, semmi motivációja bármire? Szerintem borzasztóan lehangoló tud lenni, lehúzza a környezetét is. A célod iránti motiváció pozitív életszemléletet ad, hiszen mindig előre nézel, a célod felé mész és ezt látják rajtad mások is, a kisugárzásod is egészen más, sokkal magabiztosabb vagy.
A céloknak egyébként van egy ennél sokkal magasabb szintű és összetettebb szerepe is, de ez már tényleg egészen más téma, nem feltétlenül kapcsolódik a mi felkészülésünkhöz :)

Miért pont ezt a célt tűztük ki?
A válasz egyszerű: ebben a célban találkoznak az elképzeléseink. Alapvetően motivál mindkettőnket az a kihívás, hogy rövid idő áll rendelkezésünkre a felkészüléshez, a cél komoly, nem kis falat számunkra egy Hoszzútávú Quadratlon Világkupán (nemzetközileg jegyzett verseny) dobogóra állni, főleg nem egy ilyen mezőnyben.
Részemről motiváló, hogy a célunk eléréséhez egy olyan felkészülési formára kell átállnom, amivel még csak most kezdtem ismerkedni. A neve pedig nem más, mint hosszútáv. Számomra ez a fogalom, az állóképességgel együtt hosszú évekig mumus volt. Alapvetően erős, robbanékony típus vagyok, sokkal inkább sprinter alkat. Mindig is könnyen erősödtem, sosem volt kihívás ezen a téren fejlődnöm. Ha nagyképűen hangzik is, ez így van. Sokan irigyek ez miatt, én meg sokakra vagyok irigy állóképességük miatt (igen Marci, rád is)...ez azt hiszem így rendben is van.
Azonban a hosszútávú felkészülés...na az igen, abban van kihívás! Előző bejegyzésemben írtam röviden a futásról, mint első állóképességi kalandomról, így magamat nem is nagyon részletezném. A júniusi középtávú Világkupán Gergő futotta a legjobb időt 10 km-en, 43 perc alatt teljesítette a távot a Badacsonyi "buckákon"! Ez az idő negyed órával jobb az én síkon futott legjobbamnál, amihez hozzá kell tennem, hogy nem mostanában volt.  A léc tehát fel van rakva, szeptemberben ugrunk :)

Miért érdekel ez engem, mikor csinálhatnék akármi mást is?
Tetszik és ezért kihívás az állóképességi sportokban, hogy mi, emberek tulajdonképpen erre születtünk, ezt követelte tőlünk az evolúció. Ettől ember az ember, ettől vagyunk itt és én nem tudok futni? Háh...na azt már nem! :) Engedjétek meg, hogy írjak egy keveset erről, szerintem érdekes.
Tudtátok például, hogy a vadon élő állatvilághoz képest meglepően jól teljesítünk hosszútáv futásban? A főemlősöknél és a legtöbb emlősnél ez hiányzik, az emberi fejlődéskor alakult ki. Vannak a hosszútávfutáshoz köthető hagyományok, ilyen többek közt az evés :) anno, mikor Samuék megjelentek a horizonton a lándzsákkal, mindenki hanyatt-homlok futni kezdett. Samuék annál éhesebbek voltak, hogy ne fussanak két-három napig egy mamut vagy elefánt után, ezért gond nélkül megtették. Amire nem gondoltatok volna az az, hogy ezt Samuné és bandája is megtette, ugyanis Samu nem vitte azt haza az Ignis csomitartójában egy jó kis fagyitasiban...ott terített meg, ahol elkapta a vadat :) megették, majd kinéztek egy másikat. Az emberhez hasonlóan ilyen egyébként a hiéna...addig kocog a kaja után, amíg az ki nem merül és el nem dől.
Ezen tulajdonságunk előtt tisztelegve a mai napig rendeznek extrém hosszútávú futóversenyeket. Ilyen pl. a Men vs. Horse Marathon :) a verseny érdekessége, hogy felváltva nyerik az emberek illetve a lovak...a különbség pedig az, hogy eddig csak a legmelegebb napokon megrendezett versenyeken nyertek az emberek. Hogy ennek mi az oka? A szőrtelenség. Sokkal jobban bírjuk ez miatt a hőségben való terhelést, és nem kizárt, hogy az evolúció folyamán is éppen ezért vesztettük el a gyári bundát :) Ja azt hiszitek, hogy itt csak férfiak versenyeznek a lovakkal? Neeem, minél hosszabb a táv, annál kisebb a különbség a férfi és női teljesítmények közt (Samuék).
Utolsó érdekesség mára: ha valaki 20 évesen kezd el maratont futni, akkor 27 évesen van a csúcson, ekkor futja a legjobb időt, de csak 67 évesen ér vissza arra a szintre, amit 20 évesen futott :) a hosszútáv tehát egészen más izmokat és keringést épít ki, mint bármi más, és mint látszik, az így szerzett fizikumtól nem könnyű szabadulni.

Tehát legyen célotok, ami visz előre, nem hagy unatkozni és olvassátok a blogot, több fárasztás nem lesz benne :)

Nos... Nem is tudom mivel kezdjem, nem igazán csináltam ilyet korábban. A gondolatok rendszerezésével valószínűleg eleinte meg fog gyűlni a bajom, ezért az első pár bejegyzésem minden bizonnyal teljesen követhetetlen lesz. Előre is bocsi. Az első bejegyzésben igazából szeretném kifejezni azt, hogy mennyi mindent jelent számomra a "sport" szó.

Sport, mint "megmentő"

Az általános iskolai karrieremmel párhuzamosan megkezdtem "zongoraművészi" pályámat is. Drága zongoratanárnőm, Lívia néni nem kevés ősz hajszálat köszönhet nekem azalatt a három év alatt, amíg büszkén tekinthetett rám, mint leglustább növendékére. Kajakozni csak kilenc éves kortól lehet elkezdeni sajnos. Nincs kedvezmény, nincs "na jó, gyere mert már majdnem kilenc vagy". Így hát 2 évig minden kedden és csütörtökön (a zongoraórák napján) úgy keltem fel reggelente, hogy már a reggeli vajas kalács csócsálása alatt megmagyaráztam, hogy miért nem sikerült megtanulni azt a darabot, amit már a két évvel fiatalabbak bekötött szemmel, egy levegővel ásítozva eljátszottak visszafelé és a zongorának háttal ülve - lábbal. Egész nap ízlelgettem a sztorikat, hogy délutánra tökéletesen előadható állapotba kerüljenek. Szerintem egytől egyig kiváló mesék voltak, Lívia nénit azonban egyikkel sem sikerült meghatni. Természetesen ő is tudta, hogy nem lehet velem mit kezdeni, ő mindent megpróbált, de be kellett lássa, hogy olyan legyőzhetetlen szintre fejlesztettem a lustaságom, amely ellen még nem találtak ellenszert. Csodálatos karrierem harmadik és egyben utolsó évére azonban fény gyúlt az alagút végén: nemsokára lehet menni kajakozni, és mivel minden nap van edzés mindketten fellélegezhetünk végre. Lívia néni pulzusa visszatérhet a normális határértékek közé, a kiabálásból származó zaj nem háborgatja többé a Csepel-sziget békés lakóit, illetve végül, de nem utolsó sorban én is végre azt csinálhatom, amit szívvel-lélekkel szeretnék. Így maradt a kezemben Beethoven Für Elise-e, amit sosem tanultam meg végül.

Sport, mint "gyerekkor"

1998 nyarán tehát elérkezett a nagy nap (azt hiszem talán egy csütörtök), amikor ellátogattam életem első edzésére. Az első napomból csak annyira emlékszem, hogy egy zöld, hímzett nyuszikkal megtűzdelt melegítőben voltam. Egyből tanpadra ültetett Nusi néni, utána azt hiszem 2 km futás volt, edzés végén pedig birtokba vehettem egy minimum 4 számmal nagyobb egyesületi pólót. A saját egyesületi pólómat, amire végtelenül büszke voltam, már-már varázserőt tulajdonítottam neki. Nincs mese, csapattag lettem. Kajakos. Így kezdődött el életem talán eddigi legszebb időszaka. 2-3 edzésen vehettem részt azon a helyen, aztán a telket eladta az önkormányzat és mi új, a korábbinál szerintem szebb helyet, valamint új nevet is kaptunk. Ha jól emlékszem a Pestvidéki Gépgyár Sport Egyesület a "pégé" ekkor változott Kis-Dunai Sportegyesületté. 

Mivel az egyesület - csakúgy, mint ma - főként utánpótlás korú gyerekekkel foglalkozott, sok hasonló korú gyerek közt találtam magam. Sok szoros barátság szövődött, ami egyrészt annak is köszönhető, hogy ebben a sportban nagyon sokszor alakulhat ki olyan helyzet, hogy segíteni kell a másikon, másrészt a fél életünket együtt töltöttük. Nyáron hétfőtől péntekig egész napos edzések voltak, szombatonként délutánig húzódó hosszú evezések (általában Ráckevéig). Ha épp nem volt hétvégén verseny, akkor is többnyire együtt jártunk el vasárnaponként strandra, fagyizni Marika nénihez, stb... Olyan 14 évesek lehettünk amikor a "magot" nagyrészt szétfújta a szél. Gimnázium, előkészítő, kirándulás, barátnő, másik egyesület közel az új sulihoz, stbstb... Én is abbahagytam, már nem volt a régi a dolog, szerelmes lettem, elkallódtam, új barátok, új emberek, nem is ment úgy ahogy kellett volna. Mára a fiók mélyén pár fénykép és egy pár darab érem őrzi annak az időszaknak az emlékét. Persze néha, amikor összefutunk a "régiekkel" rengeteg régi történet (szertár sátor, "ottalvós" versenyek, játszótér, stb.) újra mosolyt csal az arcunkra... Összességében szerintem nekem volt a legszebb gyerekkorom a világon, és köszönöm Nektek, ha valamilyen csoda folytán ezt most elolvasnátok! :)

Sport, mint "hobbi"

A kajak után megpróbáltam a triatlont is. 2004-ben, az olimpián tetszett meg a sportág, és kutakodni kezdtem, mégis hol lehetne belekóstolni. A kajakhoz képest túl egyhangú volt. Zárt uszoda, monoton hosszokkal, rekortán pálya monoton körökkel... Nem az én világom. Maradtam a bringánál, de persze nem tudtam megnyugodni, érdekelt, hogy mit bírok. Első Balatonkörömet teljesen egyedül, egy réges régi acélvázas országútival tettem meg 18 évesen. Itt tekertem először 200 kilométer felett és annyira megtetszett a dolog, hogy következő évben már Szilágyi Zsolti barátommal és édesapjával hárman elindultunk a Tour de Pelso-n, a tavat megkerülő versenyen. Idén már a hetedik kerülésemre készülök.

Sport, mint "menekülés"

2009-ben nagyon sok minden megváltozott az életemben. Édesapám hirtelen halála rendkívül megviselt. Különleges ember volt, akit mindenki kedvelt. Kiváló Apa és legjobb barát is egyben. Nem tudtam, hogyan folytatódnak majd a mindennapok, nem tudtam mi lesz Anyukámmal, mi lesz a testvéreimmel, hogyan lesznek tovább a dolgaink, mit fogunk csinálni, mi lesz velünk nélküle. Ebben a helyzetben másokhoz hasonlóan megpróbáltam megérteni mi történt, miért történt...

Lelkiismeret furdalásom volt emiatt sokáig, viszont tudtam, ideje elengedni Őt, és visszatalálni önmagamhoz. Kihívást kerestem, amivel foglalkozni kell, nagyszerű és ugyanakkor nem mindennapi dolog. Már nem is tudom honnan jött ez az Ironman dolog, valami bringás oldalon bukkanhattam rá, de elég nagy falatnak tűnt ahhoz, hogy komolyabban utána nézzek.

Vettem egy nagy levegőt és átutaltam a nevezési díjat, ahonnan nincs visszaút. Ez életem egyik legjobb döntése volt. A nagy büdös nulláról beleugrottam valamibe, amiről utólag kiderült, hogy fogalmam sincs mi az, csak annyi, hogy kell nekem, mert különleges. Ma már azt is tudom miért különleges. Nem a nagy távolságok miatt, nem amiatt hogy versenyzel másokkal, meg kemény leszel meg mit tudom én micsoda.

Megtanít legyőzni azt, amitől előtte a legjobban félsz. A saját kishitűséged, a határaidat, mások véleményét. Ráébreszt, hogy sokkal több mindenre vagy képes mint azt gondolnád. Valahogy nyugalmat, óriási CSENDET teremt legbelül. A versenyről bővebben itt olvashatsz.

Sport, mint "jövő"

2014-ben szeretnék ismét rajthoz állni, és megdönteni a 2011-es időmet. Nagy öröm, hogy Bencével megtaláltuk azt a versenyt, ahol együtt és egymásért tudunk harcolni. Hihetetlen, de a futóedzéseket holnaptól már hatan csináljuk. Tomi aki leghamarabb csapódott hozzánk, valamint 3 új taggal bővült a banda a mai futás alkalmával: Timivel, Zsoltival és Fruzsival. A futás nálam nem szerepel a fókuszban, mivel a szeptemberi quadratlonon ezt a számot Bence fogja vinni a kajak mellett, de a jövő évi Ironmanre ebből kell a legjobban készülnöm, ez a legkeményebb része a versenynek. A közelgő versenyre szeretnék az úszásból is tisztességesen felkészülni, mivel a srácok, akikkel összecsapunk majd remek formában versenyeznek és nem vallhatunk szégyent. Főleg nem miattam. :) A bringára az SZTK Riders csapatával fogok felkészülni, mivel Angler Tibi volt olyan kedves és megengedte, hogy bár egyelőre nem leszek igazolt versenyzőjük, mégis velük készülhessek a jövőben. Ezt ezúton is szeretném megköszönni neki!

Rövid bevezetőként annyit kell tudni rólam, hogy nagyjából 10 évvel ezelőtt kezdtem kajakozni, de az elmúlt 2 évben nem álltam rajthoz egy versenyen sem, az elmúlt fél évben pedig szinte alig edzettem pár alkalommal. Ennek sok oka van, teljesen mindegy, hogy mik azok, már rég nem vagyok edzésben. Tavaly szeptemberben kezdtem a TF-et, ahol ráébredtem, ez az én világom, a sport az, ami érdekel, amit könnyen és szívesen tanulok, sportolók közt érzem jól magam!

Futni azonban sosem szerettem...összesen nagyjából kétszer éreztem azt, amiről sokan beszélnek, hogy a futás jól esik, a futás könnyed. Én mindig vonszoltam magam, nagyon lassan futottam, semmi sikerélményem nem volt belőle. Ugyanígy vagyok az úszással is. 2010 decemberében Angyal Henrik exkenus, triatlonos irányítása alatt edzettünk, aki iszonyatosan jó hatással volt rám. Addig hajtott, olyan elvárásokat és mennyiségeket állított elénk, amikről azelőtt csak viccelődtünk. Nem telt el egy hónap, sokkal gyorsabb voltam a futásban és a medencében is. Henriktől tavasszal elváltak útjaink, ekkor kerültem a Fradiba kajakozni, ahol a vízen sokkal gyorsabbak voltak nálam a többiek, a felnőtt csapattal edzettem. Szárazon viszont erősen a csapat elejéhez tartoztam, a téli, Henrikkel végzett munka ekkor még erősen érződött.

Azóta volt, hogy elkaptam a fonalat vízen, de ez már rég nem a régi versenyekre készülésről szólt...érzem, hogy bennem van valami, vannak terveim, céljaim, amiket el akarok érni.

Marci (Studer Marci) 2011-ben fogadásból végigcsinálta az Ironman távú triatlon versenyt Nagyatádon. Sokan nem is gondolták volna, hogy olyan edzettségi szinttel egyáltalán fejben össze lehet számolni a távokat, nemhogy bőven szintidőn belül teljesíteni is lehet azt. Erről majd Ő ír részletesebben.

Tavaly Márton Karesz cimborám rajthoz állt a Balaton Duatlonon és második helyet szerzett egyéniben. A versenyről hallottam korábban is, de a hosszú táv sosem volt igazán az én asztalom, ezért nem is nagyon csigázott fel. Karesz eredményére viszont megmondom őszintén, irigy voltam. Mellette megláttam egy csapatnevet is a jegyzőkönyvben: Szentandrási Hooligánok...

Első gondolatom, hogy Ők bizony békésszentandrási huligánok, a képeket nézve beigazolódott. Nagyon sokáig, ha jól számolok hét évig jártunk minden nyáron békésszentandrásra edzőtáborozni. Itt ismertem meg az első alkalmak valamelyikén többek közt Badar Gergőt és Kovács Lacit. Laci akkoriban már a korosztályának az élmezőnyéhez tartozott, idősebb is volt nálam és sokkal gyorsabb is...Gergővel viszont egy edzés alkalmával úgy alakult, hogy párosoztunk, ekkor ismertük meg egymást. Nem lettünk nagy barátok, nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, de ahányszor találkozunk, normálisan tudunk beszélgetni, bírom a srácot, na. (egész Békésszentandrást bírom, nagyon szép környék, nagyon sok szép emlékem van onnan, és az ottani emberek is nagyon szimpatikusak, csak ajánlani tudom!)

A Szentandrási Hooligánok tehát azon a versenyen egy tiszteletre méltó sportolói gesztussal szerezték meg a második helyet (nem óvtak a jogosan járó első helyért). Akkoriban híre ment Gergő történetének is, ami szintén a srácok szimpátiáját váltotta ki úgy gondolom nem csak bennem. Idén is rajthoz álltak a versenyen, duatlonon és quadratlonon is...iszonyat nagy időket repesztve szerezték meg az első helyet, Gergő teljesítménye valóban nem hétköznapi.

Őket és eredményeiket, történeteiket tanulmányozva döntöttük el, a következő versenyen mi is rajthoz állunk és megszorítjuk Őket. Igen, mi ketten...érezzük magunkban az erőt arra, hogy megfogjuk Őket. Nem lesz egyszerű munka Gergőt és Lacit utolérni, de mi rajta vagyunk a feladaton.

A következő itthoni rendezésű quadratlon verseny Velencén lesz és bizony ismét egy hivatalosan jegyzett Világkupa futam...így hát első állomásunkként ezt a versenyt szemeltük ki a Hooligánok megszorongatására. Elhízva, edzetlenül, nulla kondival írom ezeket a sorokat most, június közepén...kemény három hónapnak nézünk elébe :)

Felkészülésünk futóedzésein részt vesz velünk Mikó Tomi barátunk, aki szintén megunta a punnyadást és tiszteletre méltó elgondolásként futócipőhöz nyúl, hogy velünk együtt gyűrje a kilométereket. Respect, Tomi!

Így vágok hát én neki a felkészülésnek, a tapsolástól izzadok, három lépcsőfok után szédülök és 97 kg-mal mérlegeltem reggel (utóbbi tényleg igaz, ez alaphangon 10-13 kiló plusz súlyt jelent egy év alatt!)